Június 2-án kedves meghívásnak tettem eleget, előadást tarthattam Sebalda történetéről a Magyar Máltai Szeretetszolgálat győri Gondviselés Házában. A foglalkoztató teremben negyvenhárom fogyatékossággal élő felnőtt és az intézmény munkatársai fogadtak, és nemcsak a házigazdák, hanem a csornai Gondviselés Háza napközisei is eljöttek, hogy közösen ismerkedjünk egy hős történetével, amely nem volt teljesen ismeretlen számukra. A máltai munkatársak korábban több alkalommal is felolvastak részleteket a napközis fiataloknak Sebalda – egy hős apáca története című könyvemből.
A találkozás légköre nyitott volt, a hallgatóság nemcsak követte az előadást, hanem aktívan részt is vett benne. Kérdéseik pontosak és őszinték voltak, személyes kíváncsiságból fakadtak. Különösen érdekelte őket, hogyan választanak nevet maguknak a szerzetesnővérek, hogyan teltek a szerzetesi hétköznapok. Visszaemlékezve, ugyanilyen kíváncsisággal érkeztem én is könyv megírása előtt az adatgyűjtés során a Megváltós nővérekhez, szinte ugyanezeket a kérdéseket tettem fel én is nekik, amelyek ezúttal felém „záporoztak” a fiataloktól: vajon mi vezethette Sebaldát az ápolónővéri hivatás felé, és milyen út hozta végül Győrbe.
Sebalda története egy fiatal nő életútját követi, aki hivatást keresve, elhívást érezve jut el a szerzetesi élethez. Döntése mögött egyszerre állt személyes elhivatottság és a mások iránti felelősség érzése. Az ápolónővéri szolgálatban találta meg azt a formát, amelyben a legközvetlenebb módon tudott segíteni. Győrbe kerülve közösséget és feladatot is talált, munkája pedig hosszú időn át hatással volt azokra, akikkel kapcsolatba került.
Az előadás során érezhető volt, hogy a történet nem marad meg pusztán elbeszélésként. Megható volt érezni, hogy a hallgatók saját kérdéseiken keresztül kapcsolódtak a hős apácához, és minden válasz újabb és újabb gondolatokat indított el. A beszélgetés így valódi közös élménnyé vált, az ajándékba vitt könyvjelzőkre pedig a következő gondolat került: „Aki másokat szolgál, sosem a maga fényét keresi.” Ez ugyanúgy igaz a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaira, mint a szerzetesnővérekre. A meghívást megtiszteltetésnek éreztem, a figyelem, amellyel fogadtak és az a nyitottság, amely végig kísérte az alkalmat, különlegesen emlékezetessé formálta ezt a délelőttöt.